A név előrevetíti a változás árnyékát az új kultúrába érkező bevándorlók számára
Amikor Jhumpa Lahiri, az Indiából Anglián keresztül érkező bevándorlók gyermeke óvodás lett Kingstonban, a szülei elmondták az óvónőjének, hogy a keresztneve csupán egy becenév.
Bengáliban a beceneveket csak a család és a barátok használják otthon és intim körben. Minden becenévhez tartozik egy un. jó név, a külső világ számára azonosításul szolgáló hivatalos név.
Lahirinek két „jó” neve volt: Nilanjana Sudeshna. Ezek szerepelnek az útlevelében és a születési bizonyítványában, és szülei ezeken a neveken kívánták ismertté tenni az iskolában.
A tanár azonban – amint azt később a szülei mesélték Lahirinek – nem volt túlságosan a formalitások híve. – Ez így elég hosszú név – mondta, és úgy döntött, hogy könnyebb kiejteni a „Jhumpát”.
Harminc évvel később Felhasználja ezt a jelenetet a Beceneve Gogol című regényében, amely az egyik legnagyobb érdeklődésre számító őszi könyv. A Beceneve Gogol nemcsak az első regénye Lahirinek, hanem az első könyve, amióta a The Interpreter of Maladies című elbeszéléskötetével elnyerte a Pulitzer-díjat. Mindössze hetedszer nyerte el elbeszéléskötet ezt a rangos díjat. Az első 17.500 példányos kiadás után, 600.000 példány fogyott belőle.
A regény 1968 és 2000 között játszódik, amely az elbeszélés-kötetben bemutatott témákat folytatja és bővíti ki: a bevándorlók és gyermekeik érzelmi kuszaságát, akiknek meg kell küzdeniük a családi hagyományok és a zavarba ejtő kultúra összebékítéséért.
A történet egy bevándorló házaspár fiáról, Gogol Ganguliról szól, aki becenevét az orosz íróról kapja. Hivatalos neve Nikhil, és azzal küszködik, hogyan nevezze meg magát.
Lahiri kívülállónak tartja magát, de nem idegennek. A családja Angliát akkor hagyta el, amikor ő 3 éves volt.
– Nem itt születtem – mondja –, de éppenséggel születhettem volna itt is.
A regényben Gogol anyja, Ashima nem tud megfeledkezni arról, hogy ő idegen ebben a furcsa új világban, amely tele van lehetőségekkel és bizonytalanságokkal.
Ashima számára idegennek lenni olyan mintha „egy életen át állapotos lenne”.
Lahiri tágas, levegős lakásában, amely Brooklyn elegánsabb, sport-babakocsiktól hemzsegő részében található, 15 hónapos Octavio nevű fiát egyensúlyozza az ölében. Elmeséli, hogy amikor a gyerekszülésről szóló jelenetet írta, ő még nem szült, ezért anyját faggatta, milyen is volt, amikor őt, illetve a húgát szülte.
– Mesélt a fájdalmakról, ami várható volt, de arról is, mennyire rettegett attól, hogy egyedül van egy országban, ahol senkit sem ismer.
– Regényemben sok olyasmiről írok – mondja Lahiri – amit másoktól hallottam, majd megpróbáltam „a bőrükbe bújni, hogy elképzeljem, én miként éreznék”. Elképzelte, ha Japánban vagy Brazíliában lenne terhes, „az milyen érzés lenne”.
A 40 éves Lahiri olyan egyszerű, közvetlen és precíz, mint az írásban. Megkérdezzük, hogy a kívülállók jobb regényírók-e?
– Nem feltétlenül – válaszolja. – Számos általam csodált regényíró soha sem hagyta el szülővárosát. Vegyük csak Flannery O’Connort. Sok nagy orosz író sohasem hagyta el Oroszországot. Shakespeare sohasem hagyta el Angliát. És így folytathatnánk a felsorolást.
Lahiri egy egyetemi városban nőtt fel, az apja a Dhode Island-i Egyetem könyvtárosa volt, de a család gyakran látogatta meg rokonait Calcuttában.
Talán 20 éves volt, amikor ott hallott az unokatestvérének barátjáról, akit Gogolnak hívtak.
– A név mellbe vágott. Tudtam, hogy Indiában ebben nincs semmi furcsa: ez egyszerűen egy író tiszteletére adott becenév. Senki nem találna benne semmi rendhagyót, mint itt.
Mintegy tíz évvel később gyűjtött össze Lahiri egy listányi ötletet, amelyeket beépít később az elbeszéléseibe. Ide került a Gogol nevű fiú ötlete is.
– Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, az a neve volt, vagyis az egyetlen dolog, amiben ő nem lehet biztos.
Az első tervezetekben Gogol Calcuttában született és nőtt fel, és inkább „a szüleimre hasonlított”. Majd Lahiri úgy döntött, hogy a fiú hátterét a sajátjához közelíti. Így aztán Gogol Boston külső kerületében született és nőtt fel.
Amint Lahiri írja: „Szülei nem gyanították, hogy Gogol a maga nehézkes módján egy amerikai tinédzser”. Tinédzserként az ő kedvenc sorozat a Megbabonázott volt, amelyben Elisabeth Montgomery külvárosi anyaként boszorkány is volt. – Valamilyen szinten – mondja – vonzónak találtam a másoktól eltérő szülők gondolatát.
Lahiri elbeszélés-kötete nagyobb visszhangot keltett az USA-ban, mint Indiában, ahol a kritikák leszólták, mert úgy érezték, hogy negatív oldalukról mutatja be a bevándorlókat, és megkérdőjelezték, hogy egy „nem igazi indiai” tudhat Indiáról írni.
– Ezzel két szék között a pad alá estem – mondja Lahiri, – Ez az, amivel állandóan küszködöm: Indiában azt mondják nekem „Úgy nézel ki, mint egy indiai, beszélsz bengáliul, de valójában amerikai vagy” Amerikában pedig azt mondják „Amerikai módra beszélsz és nyilvánulsz meg, de valójában indiai vagy”.
Azt mondja, egyik helyen sem érezte eddig magát teljesen odavalónak, de ez változóban van. – Mind inkább itt érzem magam idevalónak. Ide tartozom. Kevésbé tartozom Indiához.
A férje guatemalai amerikai, a fiát bengáli nyelven becézgeti.
– A szívem nyelvén, azon a nyelven, amelyen felneveltek és szerettek. – mondja. Szeretné, ha a fia, mire felnő, angolul, spanyolul és bengáli nyelven beszélne, de „nem fogom erőltetni, hogy 5 évesen háromnyelvű legyen”.
Ami a Pulitzer díjat illeti, Lahiri ezt mondja:
– Váratlanul ért. Szívesen fogadtam és igyekszem könnyedén viselni. Tudom, hogy nagy megtiszteltetés, de azt is tudom, hogy önkényes, hiszen egy kis létszámú csoport döntött így… Nincs mágikus ereje. Nem segít abban, ami igazán fontos számomra: hogy tanuljak és fejlődjek mint író.
Tudja, hogy a díj növelte a Beceneve Gogol iránti elvárásokat (első kiadásban 150.000 példányban fogyott el), de „ezzel kapcsolatban semmi sem függ tőlem”.
Az írás, mint mondja:
– A legkeményebb dolog, amit tehetek. De ez egy olyan küzdelem, amit valamilyen szinten szeretek. Ha nem írok, borzalmasan érzem magam. Hát inkább írok.
„…A nevet illetően úgy határoztak, hogy ezt a tiszteletre méltó feladatot meghagyják Ashima nagymamájának, aki már nyolcvanéves is elmúlt; eddig is ő nevezte el mind a hat, a világban szerteszét született dédunokáját, és most kimondottan izgalomba jött attól, hogy a családban az első fiúnak is ő adhat nevet.…Noha ezt a levelet már egy hónapja, júliusban elküldték, még mindig nem érkezett meg. Ashima és Ashoke nem aggódott emiatt különösebben.…A név ráér. Az sem szokatlan, ha évek telnek el, mire meghatározzák az igazi nevet, a lehető legjobb nevet.
Mellesleg úgyis mindig a becenevek oldják meg a gondot:… A becenév a gyermekkor kitartó öröksége, emlékeztető arra, hogy az életet nem kell mindig olyan véresen komolyan venni. Emlékeztető arra is, hogy egy név nem minden…”
„… A jó hír, hogy másnap reggel Ashima meg a baba hazamehetnek. A kevésbé jó pedig, hogy Mr. Wilcox, a kórház szülészetének anyakönyvi illetékese közli velük: nevet kell választaniuk a fiuknak. Merthogy, tudják meg, Amerikában babát a kórházból születési anyakönyvi kivonat híján haza nem engednek. Ahhoz meg név kell… Az ajtó becsukódik, és ez az a pillanat, amikor Ashoke némi borzongástól kísérve – mintha mindvégig tudta volna – ráébred arra, mi lenne a fia számára a legtökéletesebb becenév. Emlékszik az ujjai közt görcsösen szorongatott oldalra, a szemébe tűző fény sokkjára. S most először nem rettegésben, hanem hálával emlékszik arra a pillanatra.
– Szervusz, Gogol – suttogja, s a gőgös kis arcocska meg a szorosan becsomagolt test fölé hajol…”
