Vajon joggal vélheti-e valaki is romantikusnak az ifjú pap és a
tizenhat éves, természeti elvek alapján nevelkedett őstiszta leány
szerelmének szomorú történetét? A szüzességi fogadalom és a szerelem
közötti konfliktus, valóban, tragikus hangszerelésében, romantikus
téma. Ám Zolánál e témában valami megváltozott, nevezetesen a vallás
súlya, a vallásos elkötelezettség értelme megszűnt. S ezzel a
romantikus áldozat vagy bukás helyére a szerencsétlen tévedés, az
értelmetlen áldozat lép. A regény két papfigurája közül az egyik,
Archangias a keresztény iskolatestvérek szerzetesrendjéből mindazt
képviseli, ami a felvilágosodott ember számára gyűlöletes lehet a
vallásban: elvakultságot, fanatizmust, tűzzel-vassal irtani kívánó
gyűlölködést, amely mögé Zola nyers szexuális elfojtottságot is vetít.
A másik maga Mouret abbé, szerencsétlen rajongó, voltaképpen
idegbeteg, hiszen Zola az ő alakjának minden tisztasága és nemes
ifjonti heve ellenére másképp nem magyarázhatta pályaválasztását.
Amikor Mária-áhitata végképp beteges formát ölt, s állapota azzal
fenyeget, hogy zárt intézetben végzi, akkor a természetes, hogy ne
mondjuk, naturális gyógymód segít: a természet egy lány alakjában, aki
maga a természet, a kettejük között szövődő szerelem és annak
környezete, a csodálatos Paradou nevű őspark. Ám a leleplezés nem
marad el, s Mouret abbé "visszaesik" - most már nem a betegségbe
magába, hanem pályája Zola szerint embertelen szabályainak
elfogadásába, és ezzel szerelmesének halálát okozza. A tudatlan
vakbuzgóság, a fanatikus embertelenség győzedelmeskedik. Erről szól a
regény.
Zola regénye a naturalista stílus alapja.
